Az „Egó” –tól kedvet kaptam egy kis tanár vizsgálathoz néhány tanáromat mesteremet elemezzek szigorúan diák szemmel, és itt ott egy kicsit füllentek,hogy kicsit érdekesebbé tegyem. Valótlan neveket írok.
Irodalom tanár. Árpibá. Egy elég érdekes figura nagyon szereti a foglalkozását korábban újságíróként dolgozott és két könyve meg is jelent egyik a Hegylakó míg a másik a kevésbé ismert Gyűrűk ura/ami nekem jobban tetszik mint az első/. Ugyanakkor nem úgy kell elképzelni mint egy művész lelket igenis kemény figura vas fegyelmet tart. Szerintem még valamilyen katona tiszt is lehetett.
Testnevelés tanár. András úr. Hát ő a legkeményebb figura a mi kis iskolánkban. Már nem egy fiatalember de még mindig úgy mászik fel függeszkedve a kötélre ahogy az annak a rendje. Mondjuk ha belegondolunk az előélete nem volt semmi. West Point-on végzett gyémántdiplomás katonaként. Közel 20 évet szolgált amerikai hadseregben több csatában is megfordult de arról nem sokat beszél. Mesterlövész volt amúgy. Nála kell a legnagyobb fegyelemben lennünk különben hát lehet egész órán fekvőtámaszt fogunk csinálni olyan katonásat 1-2-1-2-1-2 /saját tapasztalat NEM JÓ/
Elektrotechnika tanár. Ferencbá. Mindig azt mondja nekünk tanuljanak uraim ne kelljen azt hallanom, hogy egy biorobotként végezték. Egy kicsit a múltjáról. A NASA-nál volt, az úrhajók elektronikáját fejlesztette. A pályája felhőkarcolóként tört felfelé. Mindaddig míg be nem következett az a bizonyos nap. Apollo 13. Igaz lehozták a srácokat de neki ez akkora lelki megrázkódtatás volt, hogy nem bírta tovább és inkább eljött tanítani.
Történelem tanár. István vezérúr. Eléggé konzervatív személyiség. Szinte mindig öltönyben látjuk. talán annyit megenged magának, hogy nyáron zakót nem vesz fel. Olyan átélésel mesél a történelemről mintha ő is ott lett volna. Egyszer végeztek rajta egy tesztet. Történelem kérdéseket tettek fel neki és órára pontosan voltak kíváncsiak. 200 pontból199-et ért el. egy hibája volt de mindenki hibázik egyszer/utána megcsinálta hibátlanra/.
Hát röviden ennyire gondoltam. majd nemsokára bővülni fog a tanári kar vagyis többüket bemutatom.
Van nekem egy osztálytársam kivel jó viszonyom van de van egy kis gond. Már jó ideje vagyunk barátok és persze osztálytársak de néha oly szinten elviselhetetlen számomra, hogy csak na. Most miközben ezeket a sorokat írom azon gondolkodok, hogy ez nem is annyira baj ha valaki egoista, de azért mindennek van határa. Példákat nem nagyon akarok felhozni de azért mindenki volt már úgy, hogy ott volt mikor az a cselekmény történt de vissza már máshogy hallotta? Hát persze. Valaki mindig csinosítgat egy kicsit itt egy kicsit ott és máris nem úgy hangzik mint ahogy az történt, hanem úgy, ahogy ő azt hallani akarja. Vagy mégegy dolog. Mikor ketten vagyunk akkor nekem mást mond mint mikor mások is vannak ott. Esetleg még egy dolog. Néha már azt veszem észre igaz nincs köztünk konfliktus de alig beszélünk mert, (gondolom észrevette) engem nem nagyon érdekel a dumája vagy amiket mondogat. Na de abba is hagyom a példákat mert végülis mégiscsak mondtam :) de az a lényeg, hogy már nem sokat kell kibírni vele. De azért ha belegondolok hiányozni fog mert mégiscsak egy jó barátom.
Ez most nem történet volt de ki kellett adni magamból. :)
Nem akarok neveket írni épp ezért lesz egy parancsnok és a többieket pedig tizedeseknek fogom szólítani.
Minden katona életében eljön az idő mikor, már csak a parancsra vár. Várja azt a papírt mi küldetésre kötelezi.
Meg érkezett ez a parancs. A feladat egyszerű. elküldik őket a közel keletre és várostisztogatásokban kell részt venniük. A maroknyi csapat összeszedte a felszerelést és nem telt el 24 óra és már a bevetése területen voltak. A feszült repülőúton szinte hang nélkül utaztak. Senki nem beszélt. Mikor az egyik tizedes a komolyságot és a koncentrációt félretéve. Elkezdett énekelni.
-Mikor fel, száll, a repülő gépem… -erre a többi katona egyből rá figyelt s elmosolyodtak és ők is rázendítettek. Parancsnokuk nem vett részt a jókedvű éneklésben, de nem is akarta őket csöndre utasítani. Gondolta magában, hogy lehet ez az utolsó útjuk had élvezzék ki.
Leszálltak és a parancsnok egyből elutasításra ment ahol megkapta az utasításokat. Egy kis lakótelep szerű városrészt kellett megtisztítaniuk de csak ha nagyon muszáj akkor használjanak fegyvert.
0500 Készülődni kezdtek a katonák, és pár percnyi pakolás után el is indultak. Az idő jó volt kellemes meleg az előzőnapi jókedv már nincs velük, és ezt átvette a komoly céltudatos viselkedés. A tisztogatás eleje nagyon jól ment semmi izgalmas de az idegek pattanásig feszültek. Elértek egy kereszteződéshez ahol hirtelen egy lövés dördült el. Ösztönösen mindegyikőjük fedezékbe futott, majd a környéket kezdték pásztázni a lövész után. Egyik tizedes észrevett egy kilógó puskacsövet az ablakban. Ekkor mint a gépezet beindultak. Az ajtóhoz futottak kinyitották, be egy fénygránátot, majd a robbanás után befutottak és el is kapták a lövészt. Egy kisfiú volt még a szőr az arcán sem kezdett el nőni. Parancsnok nem nagyon érzett szánalmat de egy gyerek az gyerek. Ők a béke hírnökei nem azért jöttek ide, hogy gyerekeket öljenek hanem, hogy békét tartsák meg. Elvették a gyerek fegyverét. Majd elindultak kifelé mikor kiértek az utcára újabb lövések hallatszottak. Most már több helyről lőttek. Ismét fedezékbe vonultak. Ám most a parancsnok kiadta az utasítást a visszavonulásra. Gondolta majd később a légierő kipucolja az egész környéket. A feléjük záporozó golyók száma csak fokozódott és a segítség még nagyon messze volt. Szinte végtelennek tűnt míg odaértek. Gyengén felszerelt páncélzatú egységet küldtek utánuk, amik nem tudtak áthaladni a kereszteződésen gondolván, hogy az ellenségnek biztos vannak RPG fegyverei/vállról indítható rakéta/. Nem volt más lehetőségük át kellett futni az úton és ott tudtak beszállni a járművekbe. A felszerelésnek hála volt náluk füstgránát amiket az útra dobva,kis fedezéket tudtak maguknak csinálni. Elkezdtek szaladni. A parancsnok ott maradt, hogy addig lő, hogy fenntartsa a látszatot. Mikor mindenki átért ő is elindult. Már várták a társai, de az út közepén megtorpant, és összeesett. Találat érte. Nem is akárhol, fejbe lőtték. Azonnal meghalt. Mindenki látta. Úgy esett össze mint egy krumpliszsák. Nem látszott szemében a félelem, nem fájt neki semmi. A tizedesek egyből gondolkodás nélkül kirohantak utána és behúzták az autóba.
1 órával később. Már bent van mindenki a barakkban, oda úton nem beszéltek. Nem bírták elfogadni, hogy meghalt. Ő ki velük volt a kiképzés óta, együtt voltak szinte mindig. Második apjuknak tartották és így kellett meghalnia.
1 héttel később. Mind az öt ember kimenőt kapott, míg elkísérik szeretett parancsnokukat utolsó útjára. A neki járó tisztelettel akarták eltemetni.
Az idő gyönyörű volt, semmi zaj csak a papnak az imáját és az özvegy zokogását lehetett hallani. A tiszteletes befejezte. S ebben a pillanatban eldördült egy sortűz. A családot vígaztalta a pap és a katonák szó nélkül hallgattak. Látszott rajtuk a könnyeikkel küszködnek,de nem tehették meg, hogy sírjanak. Elvégre katonák. Mindenki elment a temetőből ők még mindig ott álltak. Az 5 ember, kik talán jobban szeretik egymást mint saját családjukat. De most elveszítették egy családtagjukat. Nem bírtak elmozdulni. Hosszú órákon keresztül Álltak ott. Ám nem lehetet ott maradni örökké elindultak visszafelé. Egyikük megfordult és mégiscsak könny csordult ki a szeméből, s gombóc volt a torkában de nem is mondott sokat csak ennyit.
Igaz egy hagyományos napnak indult de nem olyan volt mint a többi. A vonat nagyon sok embert szálított a maga útjára de köztük volt egy fiú és egy lány kik ekkor még nem ismerték egymást.A fiú helyet foglalt, és miközben átpillantott a szomszéd ülőhelyre elsuhant egy lány. A fiú egyből megtorpant, mozdulni nem bírt, megérezte azt a jó illatot melyet maga után húzott a lány és miközben figyelte távolodó alakját folyton rá gondolt.Sípszó hallatszik a messzi távolban, s a vonat megmozdult. A fiú nem tudta mit tegyen. Gondolta ez is olyan mint a többi semmivel nem külömb. Próbálta elterelni figyelmét és a tájra figyelt nézte az elsuhanó fákat, de folyamatosan a leányra gondolt ott volt elötte, ott ált, és nem tudta kiverni a fejéből. Azt a mosolyt, hangot, mit akozben hallot míg a barátnőivel beszélgetett.
-nem bírom tovább- mondta magában.
Felkerekedett. Nem ült ott tovább tétlenül.Végig az járt a fejében mi lesz ha nem megy oda akkor az elkövetkezendő időben arra fog gondolni, hogy valyon mi lett volna ha… Ezt nem akarta. elindult hátrafelé a vagonban meglátta. Gyönyörű volt. Csodaszép zöld szemek, göndör haj, gyönyörü mosoly. Rájött talán ő lesz az akire egész idáig várt. A fiú megindult a lány felé. S mint derült égből villámcsapás, a lányt hirtelen megpuszilták. Van neki valakije. A fiúban ekkor olyan érzések keringtek melyeket megfogalmazni szinte lehetetlen. Lehajtott fejjel szomorúan visszaballagott a helyére. Igaz nem történt semmi, nem ismerte a lányt, még a nevét sem tudta. de érezte, hogy megvan benne az, amit egy lányban keres. Elfoglalta az elöbb elhagyott helyét. A táj nem változott. Ugyanaz az erdei táj, és ugyanaz a gondolat amit el akart kerülni.
Hát igen. Egyszer el kell kezdeni valahogy. Nekem ez a blog a kezdet.
A gondolataimat, elmélkedéseimet itt fogom megosztani. Ha olyat lehet itt olvasni ami valahonnan ismerős, az nagyon megeshet, ugyanis sokmindenről eszembejut egy kis történet, vagy esetleg az a gondolat, hogy én ezt máshogy írtam volna meg. De mégis a legtöbb történet az én megélt eseményeimen alapul. Előfordulhat, hogy az egyik írás a szerelemről szól míg a következő a háborúról. Ez mind a kedvemtől és a lelki állapotomtól függ. De remélem mindenki élvezettel olvassa majd őket, és gyakran visszajár új történetre éhesen.
A Blogom tartalma igen egyszerü kezdő iróként amikor eszembejut egy kis történet azt leírom. Kb 300-1000 szavas történetekre lehet számítani. Remélem tetszeni fog.